Interjú sorozatot indítunk „Hova indul ez a vonat” címmel a Kanadába vándoroltakkal.
Bosnyák Györgyöt, Gyuri bácsit egy márciusi hideg de napsütéses napon látogattam meg az otthonban, ahol feleségével, Colette-tel élnek. A beszélgetés elején elmondta, hogy sosem akart emigrálni, mégis az élet így hozta. Erről és életéről mesélt nekem.
Gyuri bácsi 1924. március 23-án, 100 évvel ezelőtt született Vágsellyén. Édesanyja tanító, édesapja pedig gazdatiszt volt. Sosem járt szlovák iskolába, csak magyarul tanult. Komárom város bencések elemi iskolájának diákja volt. Amikor 1938-ban Felvidék visszakerült Magyarországhoz, akkor Érsekújvárra ment gimnáziumba és ott is érettségizett le.
Továbbiakban Gyuri bácsi szavait idézve folytatom:
“Érettségi után elhatároztam, hogy állatorvos leszek. Budapesten 3 évet jártam állatorvosi főiskolára. A háború utolsó évében, 1944-ben általános mozgósítás volt így minden harmadik és negyedik évfolyamos diákot kiküldtek Németországba. Minden szak diákjait más városba helyezték, az állatorvos hallgatókat először Bécsbe. December 18-án Bécsbe egy laktanyára kerültünk és a bécsi főiskolán folytatódott tovább a tanításunk 1945. márciusáig.
Március 7-én a harmadéveseket mozgósították és minket Nyugat-Németországba, Marburgba vezényeltek. Akkor már az amerikaiak átkeltek a Rajnán. Nem volt magyar egyenruha, németek adtak német egyenruhát nekünk és kaptunk rá piros-fehér-zöld szalagokat. Három héttel később, március 28-án egy amerikai jeep jött három amerikai katonával. Azt mondták, hogyha ma délután 4 óráig nem adjuk meg magunkat akkor lőnek. Ez egy nagyon szép kaszárnya volt egy domb tetején. Ekkor már ott velünk nem volt német katona, csak a konyhában a hadirokkantak főztek. Úgyhogy egy magyar ezredes adta át a német kaszárnyát az amerikaiaknak. Persze hogy megadtuk magunkat, mi rettegtünk ott 3 héten át, hogy valamelyik német elhatározza hogy beraknak minket a frontra. Tehát, ezt követően március 28-án hadifogságba kerültünk. Elvittek bennünket Franciaországba vonatokon és teherautókon. Negyvenezer némettel voltunk hadifoglyok Le Mansban.
Augusztus 1-jén az amerikaiak átadtak egy millió hadifoglyot a franciáknak, mi része voltunk ennek. Az rettenetes volt, amikor átvették a franciák a hadifogoly tábort. Nem volt ennivaló, ha kaptunk levest az csak víz volt és só. Borzasztó dolog volt.
Ezt követően Dél-Franciaországba kerültünk, aknát szedtünk Perpignanban a tengerparton, az volt a város strandja. A sorsunk ott sokkal jobb volt. 1946. júniusában megtudtuk, hogy haza lehet menni, a magyar hadifoglyokat hazaviszik. Mindenkit megmértek de egyes emberek annyira lefogytak, hogy azokat átvitték egy másik táborba felhizlalni.
Szalay Jeromos, aki a párizsi magyar kolóniának volt a lelkésze egy bencés iskolai francia tanár volt. Mikor megtudta, hogy vannak magyar hadifoglyok a németekkel ezekben a táborokban, elhatározta, hogy engedélyt kér hogy tudja látogatni őket. Egyik ilyen táborban találkoztam vele és mivel a tanárom volt megismertem rögtön. Azt mondta nekem, hogy ne menjek haza, mivel felvidéki vagyok és a magyarokkal borzasztóan bánnak. Felajánlotta, hogy elmehetek hozzá és járhatok iskolába újra. Egy barátommal 2 és fél évig laktunk nála cserébe mi sütöttünk és főztünk. Mindez 1946. júniusában történt és ősszel mehettem is egyetemre, amit a párizsi magyar kolónia fizetett. Bár gimnáziumban 4 évig és a hadifogolytáborban is tanultam franciául mégsem tudtam valami jól. Az egyetemen 1 év alatt sikerült mégis megtanulnom. A barátom, politikatudományt végzett én pedig sikeresen befejeztem tanulmányaimat az állatorvosi főiskolán. A doktorátust még 1 év volt megszerezni, de 1948-ra állatorvos lettem doktorátussal. Szalay Jeromos, minden nyáron elment Észak-Amerikába magyar templomokat látogatni. Ahonnan ajándékokkal tért haza, mi ezeket a ruhákat kaptuk meg, mivel amikor kezdtünk egyetemre járni csak amerikai egyenruhánk volt. A pénzét be akarta fektetni és volt egy magyar rokona akivel vettek egy farmot Albertában, Evansburgban. Amikor a barátommal végeztünk az egyetemmel, elküldött minket Kanadába.
Franciaországot azért hagytam ott mert ott nem engedték, hogy olyan praktizáljon aki nem francia állampolgár. Nem akartam visszamenni Csehszlovákiába. Döntenem kellet és Szalay Jeromos ajánlatát választottam.
Próbáltam állást keresni, minden tartomány állatorvosi kamarájánk írtam és ezek közül az albertai válaszolt, hogy van egy hely és ott tudok franciául praktizálni. Mivel egyáltalán nem beszéltem angolul ez fontos volt. Ajánlották, hogy menjek Bonnyvillebe január elején, egy hónappal azután, hogy megérkeztünk Kanadába prakszist kezdtem. Nehéz volt elkezdeni, a prakszist felépíteni, de szépen lassan nőtt. 1960-ban egy klinikát építettem St. Paulban, utána már jól ment. Nem voltam egyedül, kihoztam három magyar állatorvost, akiket Franciaországból ismertem.
1977-ben eladtam a klinikát, annak aki dolgozott akkor velem. Edmontonba költöztünk, majd 1 évig a vészhelyzeti klinikán dolgoztam. 1981-ben meghívtak, hogy tanítsak a NAIT-en (Northern Alberta Institute of Technology – Észak Alberta Felsőfokú Technikum) állategészségügyet. 8 évig tanítottam, amit egy szívinfarktus miatt kellett abbahagynom és 1988-ban meg is kellett operálni.
Ahol Párizsban laktunk Szalay Jeromossal abban az épületben ismertem meg Colettet, aki most a feleségem. Franciaországban akkor mi nem házasodtunk össze. Megígértem neki, hogy kihozatom Kanadába ahogy pénzt tudok keresni. 1949-ben, 9 hónappal miután kiköltöztem Colette is kijött és később itt házasodtunk össze. Ő is csak franciául tudott beszélni. Colette február 16-án volt 101 éves. Három gyermekünk született, két fiú és egy lány. Valamint hét unokánk és hat dédunokánk van, melyek közül két ikerpár.
A város központjában laktunk 27 évig, közel a parlamenthez. 2014-ben a feleségem már nem volt jól, így elhataroztuk hogy egy otthonba költözünk. 2015. december 3-án költöztünk ide, ahol most is élünk.
Az edmontoni magyar vadásztársaságban voltam tag, nagy vadász voltam. Sokat vadásztam, horgásztam – szeretem a természetet. 1966 óta Bonnyvillben van egy nyaralónk a tavon. Szeretnék még egyszer kimenni oda, nagyon szeretek a természetben lenni.
Sok minden történt még közben, de ez az életem rövid története…” fejezte be elbeszélését Gyuri bácsi.
Köszönjük a lehetőséget, sok egészséget kívánunk! Isten éltesse még sokáig Gyuri bácsi!
Fábrik Eszter
KCSP ösztöndíjas