Az egri születésű Berecz Judit (Szabolcsi Judit) ritmikus gimnasztika tornászaként (akkori nevén modern gimnasztika) vált ismertté Magyarországon. A magyar válogatott tagjaként versenyzett 1977-ben Baselben és 1979-ben Londonban a világbajnokságon. Az aktív élsportot követően sikeres edzőként és bíróként tevékenykedik a mai napig a kanadai Edmonton városában. 1990 óta vezető edzője az Edmonton Rhythmic Gymnastics Klubnak. Számos válogatott tornászt nevelt ki Kanadában, akik közül hárman a világbajnokságra is eljutottak. 2013-ban iktatták be az „Edmonton Sports Hall of Fame” -be. Az interjúban mesél a magyarországi életéről, az élsportról és arról hogyan is került Kanadába és építette bele az európai sportolói mentalitást az albertai tornászok edzésébe.
Mesélj kérlek a gyerekkorodról, hogy jött az életedbe a ritmikus gimnasztika?
Nagyon érdekes ahogy most ezt a témát felhoztad, sok kellemes emléket idézett fel arra vonatkozóan, hogyan is kerültünk ki ide Kanadába, hogy sokszor milyen ellentmondásos is az élet. Hogy hogyan is kötöttem ki itt, aki soha Egerből ki nem akarta tenni a lábát…
Egerben születtem, egy olyan családban, ahol az volt szüleim mentalitása, hogy a gyerekeknek iskola mellett valami más aktivitást is csinálni kell: zenét tanulni, sportolni vagy mind a kettő. A bátyám zenét tanult és mellette úszott. Amikor 6 éves lettem nekem is meg kellett tanulnom úszni, és amikor iskolás lettem, elérkezett a sportválasztás ideje. Megpróbáltam először a szertornát, de amikor a gerendán át kellett sétálni rögtön tudtam, hogy ez volt az első és utolsó próbálkozásom ezzel a sporttal. Így aztán rövid idő után megtaláltam a nekem legjobban tetsző ritmikus sportgimnasztikát (RG). Akkoriban egy egri méretű városban nem lehetett válogatni a sportok közül. De nem számított mert teljesen beleszerettem a sportba, mert a zene és a kéziszerek nagyon vonzottak. Az edzőnőm, Kelemen Márta a múltban hivatásos táncosnő volt, ebből adódóan egy teljesen más oktatást kaptam, mint az átlagos ritmikus sportgimnasztikások.
Az élsport mellett, hogy ment a tanulás, hogy jutott idő mindenre?
A gimnázium utolsó évében, az iskola és edzés mellet heti egy alkalommal már edzősködni kezdtem. 1977-ben részt vettem a világbajnokságon Baselben, majd 1979-ben a londoni világbajnokságon versenyeztem a magyar csapat tagjaként. Közben, 1978-ban férjhez mentem, úgyhogy mondhatjuk nem vesztegettem az időmet. 1980-ban fejeztem be a versenysportot és 1981-ben született a fiunk, Tamás. 1981-85-ig az Egri Tanárképző Főiskola hallgatója voltam testnevelés szakon és diploma szerzés után teljes időben edzőként dolgoztam ugyanabban a klubban, ahol tornász voltam hosszú éveken át.
A testnevelő tanári szakra, hogy hogy nem a Testnevelési Főiskolára mentél?
Amikor tanulmányaimat kezdtem az egri főiskolán, már családos anya voltam, nem lett volna könnyű és észszerű Budapestre költözni. A férjem, Berecz Ervin hivatásos focista volt, minden aspektusa életünknek Egerhez kötött bennünket.
Milyen volt az edzői munka Magyarországon?
Az egri Kolacskovszky SE-ben dolgoztam, ami később egyesült az Eger SE-vel. Kelemen Márta a legjobb tornászokat adta a kezem alá, így már fiatal edzőként lehetőségem volt utazni versenyzőimmel. Ekkoriban kezdtem el bíráskodni is a sportban, vagyis minden megvolt, ami ahhoz kellett, hogy sikeres edző lehessek. Tehát szépen minden működött, mégis kifelé tekingettem szakmai vonalon.
1985-ben meghirdettek egy edzői állást Kaposváron és én jelentkeztem arra. Gyenesei István, aki akkoriban ott politikai vezető volt, felkarolta az RG-t a városban, ami annyit jelentett, hogy minden, ami egy komoly szintű sport építéséhez szükséges, biztosítva volt. Nagyon vonzó volt a lehetőség, így megpályáztam az állást, amit el is nyertem. Már csak a szerződés aláírása volt hátra, amit nem tettem meg…. Hogy miért?
Mert Kaposvár túl messze volt Egertől…
Aztán az a tény, hogy az anyaklubomból el akartam menni, az teljesen megváltoztatta a pozíciómat a klubban, ami odavezetett, hogy eljöttem az Eger SE-től.
A következő 5 év volt az életemben amikor RG tanfolyamokat vezettem és bíráskodtam, ennyi kapcsolatom maradt a versenysporttal.
Ha jól sejtem ekkor gondolkodtatok el, hogy külföldre költöztök…
Igen, amikor Tomi kilenc, Jucó pedig kettő éves volt, gondoltuk Ervinnel, hogy ez már egy megfelelő időpont lenne az életünkben, hogy elmenjünk külföldre dolgozni néhány évre. Feltételeztük, hogy ennek anyagi előnye is lehet és egyúttal mindannyian, a gyerekek is, magas szinten megtanulhatunk egy idegennyelvet. Nem sok idő, nagyjából másfél év eltelte után adódott is a lehetőség, vezető edzőt kerestek az edmontoni RG klubba és egyúttal provinciai edzőt is 50-50%- ban. (Az állásnak ez a két összetevője volt. Öt évvel később az edmontoni klub már 100%-ban foglalkoztatott.)
1990. májusban felvettek a pozícióra és augusztusban már repülni kellett, mivel szeptemberben kellett kezdeni a munkát. Az év októberében a családom is jött utánam, úgy hogy az élet lassan normalizálódott itt Kanadában egy új fejezettel indulva egy új földrészen…
Akkor azt gondoltuk, hogy itt maradunk maximum 5 évre, mert, hogy eredetileg mi nem akartunk itt letelepedni. Nos ez kicsit hosszabbra nyúlt… Mikorra olyan szituációba kerültünk, hogy haza tudtunk volna költözni, akkorra minden megváltozott. A gyerekek miatt sok mindent át kellett gondolni, no meg nagyon szerettem itt a munkámat is. Ervin, a férjem közben mester diplomát szerzett a UofA-én, ami szintén meghatározó volt a maradásunkban. Lassan ő is elindulhatott a pályáján több siker élménnyel itt Kanadában. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert szakmailag itt egy kánaánba kerültem. Úgy alakíthattam szakmailag mindent ahogy én jónak láttam. Ezért is születhettek a sikerek, mert az otthon szerzett tapasztalataim, mentalitásom, munka morálom elősegített ebben.
Milyen volt a ritmikus gimnasztika sport helyzete mikor ide kerültél?
Mikor idekerültem gyerekcipőben járt még a RG. A legnagyobb kihívás a munkában a gyerekek mentalitása és munka morálja volt, egészen más mint otthon. Magyarországon lehetett dolgozni a gyerekekkel. Itt egy új világba csöppentem, új kihívásokkal, de lassan beletanultam. Amikor a lányom versenyezni kezdett, akkor lehetett visszahozni az igazi munkatempót. Jucóval úgy dolgoztam mint ahogyan otthon szoktunk annak idején. Ennek aztán meg is lett a gyümölcse, mert abból a csapatból 4 tornász került be a kanadai válogatottba. Jucó volt a lekiemelkedőbb, számos komoly nemzetközi versenyen képviselte Kanadát, többek között: Pán-Amerikai Bajnokság, Négy Kontinens Bajnokság és Világ Bajnokság. Jucònak világos volt, hogy mi az elvárás a versenysportban, igy aztán a többiek sem akartak lemaradni. Hamar kialakult egy egészséges versenyszellem a csoporton belül, ami nagyon sok szép eredményt hozott magával. Ez volt a legsikeresebb korszaka az Edmonton Rhythmic Gymnastics klubnak.
Az anyagi támogatás is megadatott akkoriban, mert magas szintű FIG versenyekre és világversenyekre a „personal coach” versenyköltségeit Alberta tartomány többnyire finanszírozta. Ez azért érdekes, mert a többi kanadai provinciára ez nem volt jellemző.
Mi volt a legnagyobb élményed a sportban?
A legemlékezetesebb élmény az volt, amikor a lányom kvalifikált a világbajnokságra 2003-ban, amit abban az évben Budapesten rendeztek meg. Ez azt jelentette, hogy Jucó kanadai versenyzőként lépett szőnyegre Budapesten és én pedig mint személyes edzője vettem részt azon a világbajnokságon. Fantasztikus élmény volt.
A másik említésre méltó tény az, hogy hosszú évek óta együtt dolgozhatunk, mint kollégák. Amíg a UofA-én folytatta tanulmányait, az idő alatt részidőben edzősködött, majd a diploma megszerzése után teljes időben folytatta.
Mik a jövőbeli terveid/terveitek?
A klub a Coviddal hullámvölgybe került. A Covid előtt volt utoljára válogatott tornászunk. Jelenleg egy fiatal csoporttal dolgozunk. Hogy meddig dolgozom még és mikor megyek majd nyugdíjba, az a jövő kérdése.
Az edmontoni magyar közösséggel van valamiféle kapcsolatod?
A gyerekeim amíg kicsik voltak jártak cserkészetre és a magyar iskolába. Ervin éveken át aktívan tevékenykedett a magyar közösségben és a magyar öregfiúk labdarúgó csapatának is tagja volt. Nekem a munkával járó utazások miatt nem volt lehetőségem aktívan részt venni a közösség életben, de azért rendezvényeket szívesen látogattam amikor időm engedte.
A versenyedzői pálya igazán jutalmazó, de lemondással is jár….
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Fábrik Eszter
KCSP ösztöndíjas