A szovjet katonák paprikás krumplival kínálták Budapest ostromakor, 1956 októberében ott volt a Kossuth téren, amikor az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről a tömegbe lőttek, élőben látta az Aranycsapat történelmi győzelmét Anglia felett, zenészként a kor legnagyobb magyar énekeseivel lépett fel, majd egy tornásznak köszönhetően Kanada elismert masszázsterapeutája vált belőle. Hamrán Aurél nem beszédes, nem hivalkodó, ugyanakkor nyitott és barátságos ember. Ha kérdezik, szívesen válaszol. Most rajtam volt a sor. Beszélgetés Hamrán Auréllal.
– A kötelezővel szeretném kezdeni: mikor és hogyan érkeztél Kanadába?
– 1969 augusztusában jöttem, jöttünk pontosabban. A Géczy Trió tagjaként, szerződéssel érkeztem Vancouverbe.
– Ha jól tudom, elvesztettétek a hazaútra szóló repülőjegyeteket…
– El, bár nem is nagyon kerestük…
A Budapestre tartó gép ajtaja bezáródott, a kanadai jövőé azonban kinyílott. A Géczy Trió 4 tagja – köztük a ma Kelownában élő, Auréllal szoros barátságot ápoló Domby Pál – a letelepedés mellett döntött. Így kezdődött Aurél életének egy új fejezete, amely azóta is íródik. Előtte azonban, néhány kérdés erejéig kanyarodjunk vissza a budapesti évekre, hiszen a magyar főváros 20. századi viharaiból a 13. kerületbe, az angyalok földjére született Aurél sem maradhatott ki.
– Budapestiként „kijutott a jóból”. Egy világháború, egy forradalom. Vannak róla emlékeid?
– Budapest ostromát egy óvóhelyen vészeltük át. A szovjet tisztek óvóhelyről óvóhelyre járva „nyemeceket”, azaz németeket kerestek. Nálunk németeket nem, de egy beteg gyereket találtak: tüdőgyulladásom volt. Amikor legközelebb visszajöttek, egy tál paprikás krumplit hoztak nekem. Ezek az első emlékeim a szovjetekről.
A későbbi események már aligha keltettek pozitív benyomást Aurélban.
– Ott voltam 1956. október 25-én, a véres csütörtökön. A Kossuth téren, a Parlamenttel szemben néhány szovjet tank állt, a vezetői barátságosak voltak a békés tömeggel, akik közül néhányan még fel is másztak a tankokra. A történet végét ismerjük. Nekem a barátommal együtt sikerült befutnom az árkádok alá.
– Azt hiszem az életedből könyvet lehetne írni…
– Az biztos! Főleg, ha elmondom, hogy ott voltam a magyar-angolon is…
– Na ne viccelj! Amikor az angolok egy hétre jöttek, és hét eggyel mentek?
– Úgy, ahogy mondod.
Aurélt a sporthoz is különleges szeretet fűzi. Katonaévei alatt birkózott, de – mint a korabeli Magyarországon a legtöbb embernek – neki is a focilabda jelentette a legtöbbet: még a Ferencváros ificsapatában is megfordult. Egyszer azonban, a laktanyában töltött évek alatt beült a katonazenekar dobosának a helyére, s innentől pedig nem volt megállás.
– A leszerelésem után dobleckéket vettem, de leginkább hallásból tanultam. Később bekerültem a Fortuna zenekarba, amellyel haknikon és fesztiválokon vettünk részt országszerte. Olyan énekeseket kísértünk, mint Koós János, Korda György, Szécsi Pál vagy Harangozó Teri, és a sort még lehetne folytatni. A budapesti Eszperantó Dalfesztivál egy kedves emlékem: az énekesek gyakran kiestek a ritmusból, de nem úgy a zenekar, ezért a zenész szakszervezet titkára külön dicséretben részesített minket.
Az ORI (Országos Rendező Iroda) rendszeresen foglalkoztatta a Fortuna zenekart, többek között lengyel és jugoszláv turnét is lekötött számukra – persze, miután átmentek a „vizsgán”, vagyis a Filharmonikusok előtt megmutatták tudásukat. Így jutott el a zenekar a 60-as években Krakkóba, Szkopjéba, Belgrádba, Pristinába, de a tengerparti Budvába is.
– Budva érdekes hely volt: a tengerparti sós levegőtől megmélyült a dob hangja. Még lekaparni sem lehetett, annyira ragadós volt a só…
– Szerettél volna hivatásos zenész lenni?
– Nem! Mi ezt hobbiból csináltuk, jól éreztük magunkat. Gyerekkoromban a sebészet érdekelt, miután vakbélműtéten estem át. Később aztán jelentkeztem az ELTE-re, de nem vettek fel. Így több időm maradt a zenére: sokat játszottunk a pesti Tóth Tánciskolában és a budai Jókai Klubban.
– Újságíróként is számos cikked született abban az időben. Dalszövegeket is írtál?
– Hogyne! Géczy József (az együttes billentyűse – a szerk.) zenésítette meg két szövegemet is: Csiga-biga gyere elő és Hogyha nékem új szívet adnának címmel. A legsikeresebb számom, a Mindig így lesz ez most már? Domby Pál (az együttes gitárosa – a szerk.) zenéjére az 1969-es Táncdalfesztiválon elődöntőig jutott Bencze Márta előadásában.
Ez nagy sikernek számított akkoriban: az ország legrangosabb dalversenyére több ezer szerzemény született évente. A Táncdalfesztivál amellett, hogy kitörési lehetőséget biztosított a még ismeretlen énekeseknek, rendszeresen vendégül látta a kor legnagyobb előadóit is. Az Aurél által említett Géczy József több sikeres dalt is írt a versenyre: 1967-ben „Tranzisztori” című slágere egészen a döntőig menetelt.
A Géczy Trió 1969-ben kanadai turnéra érkezett. Felléptek Vancouverben, a régi edmontoni repülőtér tőszomszédságában található Edmonton Inn Hotelben, de a Magyar Ház megnyitóján is ők játszották a tánczenét. Emellett megfordultak a torontói Budapest étteremben is, ott, ahol egy 9 hónapos szerződést ajánlottak a zenészeknek Fort McMurray-be. Ezzel lezárult egy korszak Aurél életében.
– Hogyan lettél mégis sportmasszőr?
– 1983-ban Edmontonban rendezték a nyári Universiadét (Egyetemi Világjátékok – a szerk.), ahol tolmácsként működtem közre. Itt találkoztam Guczoghy György tornásszal, aki az egyik edzésen megrándította a bokáját. Úgy nézett ki, nem fog tudni versenyezni, de a terapeuták lemasszírozták a gyulladást. Ekkor tetszett meg a szakma. Később elvégeztem a masszázsprogramot a MacEwan College-ban, majd a Sheridan College-ban a sportterapeuta képzést, ahol számtalan sportágba nyerhettem betekintést: dolgoztam focistákkal, kosarasokkal, atlétákkal, tornászokkal, legszebb emlékeim mégis az úszókhoz kötődnek.
Ezzel egyidőben létrehozta saját klinikáját High Level Sports Massage & Injury Clinic néven a Kinsmen Sports Centre-ben, majd egy évig az Edmonton Eskimókhoz (ma már Elks – a szerk.) került, mint sportterapeuta.
– 20 évig az Edmonton Keyano úszócsapattal dolgoztam együtt. 1994 óta tanítottam sportmasszázst a MacEwan Egyetemen, ahol egymagam állítottam össze egy szemeszterre való programot a diákoknak, és én vezettem be a kötelező gyakornokságot annak érdekében, hogy a tanulók az elméleti és gyakorlati tudást is hasznosítani tudják a sportolókon. Emellett működtettem a saját klinikámat, és rendszeresen vállaltam önkéntes munkákat is sporteseményeken. 1989-ben a Swimming Canada felkért, hogy legyek a kanadai úszóválogatott terapeutája.
A felkérésre igent mondott, ezzel pedig egy 28 évig tartó utazás vette kezdetét a szó szoros értelmében: az úszókkal kishíján az egész világot bejárta.
– Öt olimpia, öt nemzetközösségi játékok, három pánamerikai játékok, tíz világbajnokság, és még folytathatnám a sort…
– 1989-ben Tokióban jártam először velük a Csendes-óceáni úszóbajnokságon. Ahogy mondod, később minden egyes eseményen a csapat mellett voltam. Legszebb emlékeim az olimpiákról vannak: Barcelona (1992), Atlanta (1996), Sydney (2000), Athén (2004) és Peking (2008).
– Megosztasz néhányat?
– A világversenyeken mindig meglátogattam a magyar csapatot. 1996-ban, Atlantában is így tettem. Nálunk, a kanadai csapatnál tilos volt dohány és az alkohol fogyasztása a versenyek alatt, így meglepődve láttam, amikor a magyar gyúró egyik kezével masszírozta úszóját, míg a másik kezével a sört és a cigarettát próbálta egyensúlyban tartani…
Aurél a versenyek mellett a szakmai szervezetekben is szerepet vállalt. Három részletben, összesen tíz évig volt a Kanadai Sportterapeuták Szövetségének (CSMTA) elnöke, és ő kezdeményezte, hogy a Sport Fellow oklevél megszerzéséhez négy tantárgy – sportélettan, sportpszichológia, sportsérülések és sportmasszázs – elvégzése legyen szükséges. A sportmasszázs kurzus 476 oldalas tankönyvét Aurél és kollégája, Kip Petch írta és 2023-ban jelent meg Sport Massage címen.
2013-ban, a Kanadai Olimpiai Bizottság (COC) javaslatára a sportért tett szolgálataiért II. Erzsébet királynő jubileumi gyémánt medáljával tüntették ki Aurélt, aki munkája mellett sosem felejtkezett el származásáról, és a kanadai magyarság életében is aktív szerepet vállalt.
– Torontóban a Krónika munkatársaként működtem közre, és a táncfesztiválok szervezésében segédkeztem, néha még a zsűriben is helyet kaptam. Edmontonban a Toborzó-ban jelentek meg írásaim.
– Hogyan telnek a napjaid? Megvan még a dobkészleted?
– A klinikámat néhány éve sajnos be kellett zárnom a magas bérleti díjak miatt. A dobkészlet? Megvan, hogyne lenne, ott díszeleg a garázsban. Jelenleg egy zeneszámon dolgozok, remélem, hamarosan a végére is érek.
– Volt valaha honvágyad? Gyakran látogattál haza?
– Nem, jól éreztem, érzem itt magam Edmontonban, kivéve télen! Először 15 év után, 1984-ben látogattam haza a családommal, amikor már nem volt mitől tartani az egykori disszidenseknek. Legutóbb 2017-ben jártam otthon a budapesti vizes világbajnokságon, a Magyar Úszó Szövetség felkérésére, hogy legyek a válogatott terapeutája a nyíltvízi úszók versenyein.
– Hosszú és kalandos életet tudhatsz magad mögött. Mit üzennél a következő generációnak?
– Terapeutaként sok sportoló megfordult a kezeim alatt, későbbi olimpiai és világbajnokok. Ami számomra mindig is fontos volt a munkám során és az életben egyaránt, az az emberközpontúság: bőrszíntől, életkortól, vallástól függetlenül mindig mindenkivel ugyanúgy bántam, és a tudásom legjavát adtam.
Az interjút készítette és lejegyezte: Bartha Kristóf (KCSP)