Talán még van, aki emlékszik a Toborzó régebbi számaira, és talán arra is, hogy 2007 és 2015 között 14 alkalommal volt szerencsém egy-egy kis fogalmazvánnyal hozzájárulni a kiadvány tartalmához. Csevejnek címeztem őket, minthogy kissé feloldott stílusban elképzeltem, ahogy egymással szemben leülve elbeszélgetünk a világban szerzett tapasztalataimról.
Azután valahogy elmaradtak a Csevejek. Az utolsó Csevej óta eltelt 9 évben igen komoly és változatos idők következtek. A világ keresztülment egy világ járványon, közben az emberek egyre türelmetlenebbek lettek egymással, nézeteik polarizálódtak, élesebb véleménykülönbségek alakultak ki mind családi, mind közösségi és a nagy mértékű társadalmi szinteken is.
Személyes életemben az idősödés jeleit érzem magamon. Az orvosok valahogy megérzik, hogy nyugdíjba mentem, és egymás kezéből kapnak el, hogy velem foglalkozzanak.
Nos, a Csevejek elmaradásának az egyik oka, hogy közel sem utazom olyan gyakran, mint azelőtt, így a világból szerzett élményeimet – sokunkhoz hasonlóan – az internetről szerzem be. Azért a közlési vágyam megmaradt. Mint mondani szoktam, velünk, “öreg emberekkel” az a baj, hogy bármiről esne szó, valami mindíg eszünkbe jut róla. Ami persze még nem lenne baj, de erőnek erejével el is mondjuk, ami eszünkbe jutott.
Ezért volt jó a Toborzóbeli Csevej, mert én ugyan elmondtam, ami eszembe jutott, de a kedves olvasó akármikor félretehette az újságot, nem kellett végighallgatni. Most éppen az jutott eszembe, hogy milyen jó volt november 30-ikán, szombaton edmontoni magyarnak lenni.
Az események úgy kezdődtek, hogy az edmontoni Kálvin Magyar Református Egyház 3 presbitere helyett újakat kellett választani. Az előző 3 presbiter mandátuma lejárt, illetve családi okoknál fogva le kellett mondaniuk. A rendkívüli gyülekezeti közgyűlésre szép számmal jöttek szavazati joggal rendelkező reformátusok. Annak rendje és módja szerint meg is történtek a választások, kiegészült a presbitérium.
A közgyűlést népszerűsítendő, megrendeztük a sok-sok év hagyományára visszanyúló fatányéros vacsoránkat is. Emlékszem, hogy még gyermekkoromban Budapesten szüleimmel időnként étteremben ebédeltünk. Édesapám többször rendelt “Erdélyi Fatányérost”. Nekem nagyon tetszett, mert egy kerek lapos fatányéron hozták ki, többféle hús volt rajta. A tetején egy kakastaréjra emlékeztető szétnyílt sült szalonna darab ékeskedett. Egy hüvelykujj nagyságú dísznek szánt bugylibicska volt mellészúrva. A bugylibicskát mindíg én vehettem el, és hosszasan vizsgálgattam. Még most is csodálkozom, hogy az igazi bicska értői hogyan tudnak vele szalonnázni, vágni a kenyeret, hagymát, amikor állandóan megbicsaklik, hiszen azért bugyli-bicska. Nincsen benne rugó, ami a késpengét fixen tartaná.
Édesapám úgy osztotta szét a bécsi szeletet, a párizsi szeletet, a flekkent, a sült kolbász és sült szalonna darabokat, hogy mindnyájan végig kóstolhattuk a különböző húsdarabokat. Érdekes, nem emlékszem, hogy csirke vagy hal szeletek is lettek volna a tálon.
Az edmontoni Kálvin templom több évtizedes hagyománya szerint minden év novemberében rendeztek egy fatányéros gyülekezeti vacsorát. Ezen a magyar közösség minden rétegéből jöttek vendégek. Érdekes módon, az alkalom neve valamelyest megváltozott az utóbbi évtizedekben, és a vendégek “Székely Fatányérosra” jönnek össze. Emlékezetem szerint úgy 15 éve lehetett, amikor a fa-anyagon alapuló iparművészetben rendkívül ügyes Kovács Péter körülbelül 25 téglalap alaku vastag falapot készített a fatányérosok fölszolgálására. Nagyon gusztusos lapok, zsírelvezető csatornácskával ellátva. Ahányszor csak Székely bálra, vagy székely vacsorára kerül sor Albertában, a fatáljainkat mindíg kölcsön kérik.
Ez alkalommal jó néhány önkéntesünk segítségével készült el a vacsora. Az önkéntesek, akik között voltak az idei Körösi Csoma ösztöndíjasaink is, nem szeretnék megérdemelt hálás köszönetünket, dícséreteinket a dicsőség fényében feszengve fogadni, és szerényen azt kérték, hogy ne említsük a neveiket, hiszen önzetlen segítőkészség vezérelte őket.
A vacsora valóban nagyon sikeres volt, jól sikerült. Több, mint 80 vendég jött össze a templom gyülekezeti termében. Most aránylag kényelmesen elfért mindenki. Emlékszem, hogy az 1990-es években egyszer 120-an is szorongtunk ezen a helyen. A fatányéros vacsora mindíg nagyszerű alkalom volt, hogy a helyi magyarok a fehér abrosz mellett összejöjjenek. Eleinte az 1956-os magyarok éves találkozási alkalma volt. Persze, később lett azért más alkalom is, nem utolsó sorban a katolikus egyház disznótoros vacsorái és a Magyar Ház, azaz a kulturkör vacsora estjei. El lehet gondolkozni, hogy ezek az igazi magyaros ebéd és vacsora alkalmak politikailag nem korrektül “kirekesztik” a vegetariánusokat… Dehát egy darab répát társaság nélkül is el lehet rágcsálni.
Mielőtt a távoli jövő Toborzó olvasói ezt az edmontoni generációt túlzott has-pártisággal vádolnák, meg kell említenünk a szintén hosszú múltra visszatekintő református egyházbeli de a teljes edmontoni magyarságot összehozó “Gyermekek karácsonya” alkalmunkat is, amelyre az adventi időszakban kerül sor. Azután idén karácsony estéjén a Szent Imre magyar katolikus templomban jön össze egy ökumenikus, azaz vallási hovatartozásra való tekintet nélküli áhitatra mindenki, aki szeretne régi hagyományos magyar karácsonyi énekeket magyarul énekelni és magyarul meghallgatni a karácsonyi történetet is.
Most, csevegésem végén, a karácsony ajándékozási, gasztronómiai aspektusai mellett kívánok mindenkinek lelki felfrissülést, és a világ minket bombázó bajai ellenére a szétáradó, reményt adó, földöntúli szeretet megtapasztalását. Áldott karácsonyi ünnepeket…!
dr. Berkes Zoltán
(Az edmontoni Kálvin Református Egyház egyik legidősebb élő tagja)