Itt ülök a Magyar Ház felső termében. Csend van. Gondolkodom, miközben az ablakon beszűrődő napfény – amelyből ittlétem alatt igen sokat kaptam Kanadában – és a halk madárcsicsergés még idillibbé teszi a pillanatot. Ugyanis ez pillanat volt a javából, tíz hónap ide vagy oda, mintha csak tegnap írtam volna a naplómba azokat a sorokat, melyek szerencsés edmontoni landolásomról tanúskodnak.
Hiába, ha jó emberek és változatos programok vesznek körül, az idő gyorsan szalad, sőt, egyenesen vágtat, és a hónapok hetekké, a hetek napokká, a napok pedig pillanatokká válnak. Ebben, azt hiszem egyfajta láthatatlan nemzetközi egyezmény is létezik, kortól, nemtől és származástól függetlenül. Különösen sokat tudtak nekem erről elmélkedni ’56-os magyarjaink, akiknek e pillanat már 70 éve tart, és akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy láthatták a ’70-es, ’80-as évek Kanadáját, egy letűnt, soha vissza nem térő korszakot. Én ezt a Royal Alberta Museum és a Fort Edmonton Park egyes kiállításain élhettem át, meg persze az ’56-osok érdekes és tanulságos, viszontagságokkal és honvággyal teli történetein keresztül elevenedett meg előttem egyik kedvenc történelmi korszakom. Egyik, még befejezetlen projektem az a kis könyv, amely az edmontoni magyarság megbecsült tagjainak állít majd emléket a velük készített beszélgetéseken keresztül.
A helyi életutak és történetek megismerése mellett a jelen és a jövő is szerepet kapott ebben a pillanatban. Hála Istennek, mind a cserkészet, mind a hagyományőrző tevékenységek (néptánc, népzene) közel állnak a szívemhez, pedig gyerekkoromban próbáltam magamat a lehető legtávolabb tartani tőlük, nemhogy a szívembe, még a véráramomba se kerüljenek be – a szülői akarat azonban győzött. Mint a legtöbb kisfiúnak, nekem is a focilabda jelentette a világot, semmint a húrok unalmas pengetése vagy éjszakázás víz és áram nélkül az erdő közepén, egy tízszemélyes katonai sátorban, 20 másik sorstársammal együtt.
Mindenesetre a múltat nem lehet megváltoztatni, így azt sem, hogy előbb-utóbb csak megbékéltem a helyzetemmel, a sors fintoraként pedig Kanadába küldtek, abba az országba, ahol a nyelvi terminológia a futballt a teljesen jelentéktelen soccer kifejezéssel azonosítja, ahol ez a soccer huszadrangú sport a hoki, baseball vagy amerikai foci mögött, és ahol az emberek többsége a les fogalmát sem ismeri. (Igaz, vb-hatás: a hazafele tartó repülőgépen a mellettem ülő hölgy épp a kanadai futballválogatott múltját feldolgozó dokumentumfilmet nézte, amelyben természetesen mi is helyet kaptunk, hiszen a juharlevelesek első vb-részvétele alkalmával tőlünk is egy 2-0-ás vereségbe szaladtak bele.)
Focirajongóként mégis örültem a kanadai lehetőségnek, hiszen, ha válogatottunk 40 ínséges esztendő után kijutott volna az év legnagyobb sporteseményére, könnyen meglehet, hogy Toronto vagy Vancouver egy-egy délután erejéig magyar földdé válik, Edmontonból pedig mindkét város – kanadai léptékkel mérve – karnyújtásnyira van. Nem így történt, de egy Kanada-Üzbegisztán vb-előkészületi mérkőzésre így is kijutottam a Commonwealth Stadionba, ahol nem a játék, hanem az időjárás szolgáltatta a show-t, a „Sunny Alberta” ugyanis megmutatta kevésbé napos, esős-szélviharos oldalát.
De vissza a tíz hónaphoz: még fel sem fogtam, hogy Edmontonba küldenek, amikor a helyi magyarság képviselőitől meg is kaptam a vörösriasztást hóra, szélviharra, -40 fokokra, hosszú és kemény télre, még talán a világvégét is belengették (amit utolsó napjaimban az erdőtüzek füstje meg is elevenített), hiszen valamivel lázba kellett hozni a Budapestről Edmontonba igyekvő lakost, hamár maga a város erre kevés lehetőséget szolgáltatott. Mindegyikből kijutott, de a sors kegyes volt velem, és az időjárás inkább a szebbik arcával nyűgözött le. Mindenesetre az élmény megmarad, a hétágra sütő nap alatt könnyen lehet -30 fokos a levegő, ahogy vendéglátóm végtagelfagyást nem ismerő, rövidnadrágos téli szettje is a Victoria Secret kifutójára, vagy az „orvosi csodák” rovat hasábjaira kívánkozik.
Ez az írás nem elég, hogy felsoroljam minden élményemet, minden kedves embert, akit megismerhettem, azonban a katolikus templom első kolbásztöltésétől kezdve – amely során leginkább még állva aludtam az átállás miatt, egyedül a látvány tartott ébren – a cserkésztáborokon át egészen a táncpróbákig mindenhol befogadó és építő közösségre leltem. Innentől pedig csak rajtam múlt, hogy sikerül-e pozitív élményekkel zárni a tíz hónapot.
Jelentem: sikerült! Amit hazaviszek, az olyasvalami, aminek súlya van, nem is kicsi, a bőröndbe be sem fér, mégsem számolnak fel érte pluszdíjat a légitársaságok. Szeretet, támogatás, odaadás, hogy csak a legfontosabbakat említsem, de a sor végeláthatatlan. Ahogy azoké is, akik felejthetetlenné tették számomra ezt az évet: a gyerekeké, akik mindig mosollyal az arcukon érkeztek cserkészetre, iskolába, táncpróbára. A magyar szervezetek vezetőié és tagjaié, akik lelkesedésükkel, hozzáállásukkal motiváltak, szavaikkal bátorítottak, tetteikkel segítették az események megszervezését, feladataim elvégzését. A cserkészcsapat fiatalos vezetői gárdája, Berkes professzor néha szürreális, könyvbe kínálkozó történetei, a hurkatöltések során tapasztalt íz- és látványelemek, a táncoscipők felszabadult kopogása és a kanadai magyar identitás magával ragadó hangulata mind-mind külön fejezetet kap majd életem történetében.
Végülis nem bánom, hogy a szülői akarat győzött, és a sokoldalú, megszerzett tudás nem veszett kárba, hanem – legalábbis a visszajelzések alapján – sikerült kamatoztatni. Még egyszer köszönöm mindenkinek a segítséget, amit kaptam, összességében az elmúlt tíz hónapot, és őszintén remélem, hogy viszontlátjuk még egymást a jövőben!
Addigis maradok tisztelettel,
Bartha Kristóf (KCSP)