Közel 50 éve, hogy Kanadába érkezett családjával, s lassan négy évtizede tagja a Magyar Kultúrkör vezetőségének. Egy mohácsi gyógyszertárból indult, de utazási ügynökként teljesedett ki pályafutása. Gyerekkorában a XX. század egyik leghíresebb rendezőjével, Jancsó Miklóssal is forgatott, iskola után pedig a közeli földeken török janicsárok és magyar vitézek földi maradványait kutatta. Kevés olyan ember van itt Edmontonban, aki többet tett a magyar kultúra ápolásáért, mint ő. Beszélgetés Toldy Évával.
– Alig egy hónapja, hogy átvetted a Magyar Kultúrkör örökös tiszteletbeli elnöki díját. Hogyan élted meg?
– Nagyon büszke vagyok! Jó érzés volt ennyi év után, hogy megköszönte a Magyar Ház munkásságomat, hiszen már közel 40 éve benne vagyok a vezetőségben. Ugyanakkor, a díjtól eltekintve, ugyanolyan erőteljesen fogok dolgozni a továbbiakban is: segítem a nyugdíjas klubot, szervezem a bingót, végzem a feladatimat. Amíg van energiám, csinálni fogom! Mindig a tavasz az az időszak, amikor az ember azt hiszi, hogy lesz egy kis nyugalma, vége a télnek, aztán a nyakába szakad a sok elszámolás.
– Készültél arra, hogy nem fogsz tudni megszólalni?
– Az az igazság, hogy leírtam magamnak pár mondatot, de bennem ragadt a szó, amikor megláttam, hogy mindenki állva tapsol. Pedig direkt el is gyakoroltam előtte. Amúgysem vagyok egy beszédes ember, tudják, akik ismernek. Legalább nem aludt el rajta senki…
– Így van, rövid és lényegretörő voltál. Kanyarodjunk vissza kicsit az utad elejére: 1979-ben érkeztél Kanadába Mohácsról, de az életedet otthon kezdted. Mesélnél egy kicsit a származásodról?
– Az eredeti vezetéknevem Jankovits, a családom egy része sváb, a másik pedig Bezdánból (ma Szerbia – a szerk.) származik. De a nevünket ts-sel írjuk, nem horvátosan. A férjem, Toldy Alpár pedig nemesi származású, erre utal az y a neve végén. Beremenden cementgyáruk is volt, az egyik mohácsi kocsmában pedig a családnév piócavérrel van felírva a falra. A férjem nagypapája rendszeresen lóval járt be az épületbe!
Ilyen bevezető után megtisztelve éreztem magamat, hogy ezt a beszélgetést én készíthettem el. Éva és családja 1979-ben érkezett Kanadába, útjuk azonban kalandosra sikeredett: Spruce Grove-i sógorának meghívóját egy közös ismerősük – aki a busójárásra utazott haza – kézbesítette, s júliusban gyermekeivel már fel is szálltak a Kanadába tartó repülőgépre. Férjének azonban disszidáns testvérei miatt bevonták az útlevelét, így az ún. kisútlevéllel – melyet a déli határmenti lakosok kaphattak Jugoszláviába, rokonlátogatás, vagy vásárlás céljából – szökött el Európából.
– A férjem ezzel ment át Eszékre „vásárolni”, majd Olaszországon, Ausztrián és Németországon keresztül érkezett Kanadába. Bonnban fél évet töltött, mielőtt megkapta a papírokat. Amikor a vállalatnál keresték, a szüleim azt mondták, biztos a Balatonon nyaral…
– Ehelyett pedig már a Pigeon Lake-n élvezte a kanadai napsütést… Nehéz volt hátrahagyni a családot?
– Egyedüli lány voltam a családban, édesapám sokat megtett értem. Szerettem Mohácsot is, a várost, az embereket, a légkört, a történelmét. Még a közeli temetőbe is kijártunk, ahol a mohácsi vészből ottmaradt csontokat kerestünk, és találtunk is, szép számmal! A városban mindenki ismert mindenkit, főleg én, a patikában, oda állandóan jártak az emberek, sokat beszélgettem velük. Különösen, miután kiadhattam a gyógyszert, ami nagy felelősség volt, és nem mindenkit tettek ilyen pozícióba. Ez a város legrégebbi patikája, a Széchenyi téren, a Csatatéri emléktemplommal szemben. A mai napig visszajárok találkozni, de már nagyon kevesen vannak azok közül, akikkel egykoron ott dolgoztam.
– Honnan jött egyébként maga az ötlet, hogy gyógyszerész legyél?
– A középiskolában kémia-fizika szakra jártam, nagyon erős osztályom volt. Nem volt lehetőségem egyetemre menni, az édesapám pedig szerette volna, ha ott maradok. Így kerültem Pécsre, az asszisztensképzőbe.
Ezt a hivatást azonban Kanadába érkezve már nem folytatta. Egyrészt az itteni körülményekben nem látott fantáziát – a feladatok nem tartogattak annyi izgalmat, mint otthon –, másrészt pedig az új életkezdetre és a gyerekekre kellett fókuszálnia.
– Hogyan sikerült beilleszkedned?
– Nehezen ment, de sok segítséget kaptunk. Neveltem a gyerekeket, segítettem a férjemet felkészülni a mestervizsgájára, úgy, hogy angolul egy szót sem beszéltem, mert nem tanultam otthon a nyelvet. Az első évben már tudtunk építeni egy házat Stony Plain-ben, ami a mai szemmel elképzelhetetlen. Szüleim is kijöttek többször, meg is nyugodtak, hogy nem olyan rossz itt, a hanyatló nyugaton. Mi is gyakran utaztunk haza a gyerekekkel.
A Magyar Házhoz 1990-ben csatlakozott, amikor lánya, Sharon elkezdett táncolni a Csárdás Együttesben. Az élet előtte Texasba sodorta három évre, s a melegebb éghajlatot nem volt könnyű otthagyni a zord kanadai telekért cserébe. Az elmúlt 35 évben gyakorlatilag minden pozíciót – az ellenőrt és a könyvtárost leszámítva – betöltött a vezetőségben, de nem csak a Magyar Kultúrkörben, hanem a Szent Imre Római Katolikus Templomban, és a Kanadai Magyar Kulturális Tanácsban is aktív szerepet vállalt és vállal mind a mai napig.
– Mi motivált abban, hogy tagja legyél a vezetőségnek?
– A mohácsi rokonaim is néptáncosok voltak, nagyon szerettem őket nézni. Én ugyan nem táncoltam, de a szervezésben kivettem a részemet. Mivel messziről jártunk be, a próbák alatt bent maradtam a Magyar Házban, beszélgettem, barátkoztam, és megszerettem a társaságot, sok barátom lett. Jó érzés volt bálokat szervezni, részt venni a táncfesztiválokon. Egész Nyugat-Kanadát beutaztam a Csárdással.
– Akiknek te szervezted az utazásait, sok magyar emberrel egyetemben. Hogy kerültél a kémcsövek mellől az turizmusba?
– Amikor nagyobbak lettek a gyerekek, elkezdtem kitanulni a szakmát. Létrehoztam a saját irodámat, az Imperial Travelt, s jelenleg is ügynökként dolgozok a Direct Travelnek. Hamar megszerettem a munkámat, és engem is megbecsültek. A szabadság, a kötetlen munkaidő, az emberek és a kihívások is emellett szóltak. Ebben a szakmában nem telik el úgy nap, hogy ne lenne valami izgalom vagy fennakadás. A telefonjaim állandóan „égnek”. Például, a Csárdás egyszer Torontóban ragadt, mert törölték a járatukat… Több magyarnak is szerveztem esküvőt Mexikóba, Dominikára, és néhány országot leszámítva mindenhova eljuttattam az embereket.
– Elég nagy változásokat élhettél meg a szakmában. Én még sosem foglaltam jegyet utazási irodánál, ahogy a fiatalok többsége sem. Milyen hatással van ez a munkádra?
– Volt, amikor még kézzel kellett beírnom az adatokat a jegyre, ma meg csak küldenek egy e-mailt, már ki sem kell nyomtatni a papírokat. A forgalom is visszaesett, inkább csoportok veszik igénybe a szolgáltatást. De nem is bánom, hogy több időm marad másra, hiszen ott vannak az unokáim – meg persze a Magyar Ház.
Az interjú során megtudtam, hogy a Lufthansával és a KLM-mel volt a legkönnyebb együtt dolgozni, no meg a Malévval – már amíg létezett. Ez utóbbi rendkívül hálás lehetett Évának, hiszen a Toronto-Budapest útvonalon az utasok többségét az AirCanada helyett a magyar légitársasággal repítette haza. A vállalat ennek ellenére csődbe ment, s ahogy akkor, 2012-ben, számos más alkalommal is kihívások tarkították az utazási ügynökök munkáját.
– Szeptember 11-et nem lehet elfelejteni. Emlékszem arra a napra: reggel a tévében láttam a sokkoló képsorokat. A bátyám aznap utazott volna haza. Torontóig minden rendben is volt, de onnan már nem mehettek tovább. Itt nálunk, Edmontonban kevesebb fennakadás történt, mert nem volt annyi amerikai járat. Így is két hétbe telt, mire helyreállt a rend, de ott a feje tetejére került a világ.
– Aztán pár éve megéltünk egy világjárványt is…
– Az is egy nehéz korszak volt, azóta sem állt helyre az utazási kedv: a légitársaságok is megemelték az árakat, hogy visszaszedjék a kiesett bevételeket, nagyon megdrágult az utazás. Talán a turizmust érintette az egyik leginkább a járvány, a mi forgalmunk is hatalmasat esett.
– Térjünk vissza a Magyar Házhoz. Hét éven keresztül szolgáltál elnökként. Hogyan kerültél a vezetői székbe?
– Szenthe Sanyi azt mondta, hogy szüksége lenne egy kis szünetre, mert előtte már sok cikluson át vitte a közösséget. Ekkor megpróbáltam, és hét éven keresztül tartott ez a történet. Sokat kellett bizonyítanom, hogy nőként is megállom a helyemet, hiszen előttem csak egy női elnöke (Hamrán Zsuzsa – a szerk.) volt a Magyar Kultúrkörnek.
– Milyen céljaid, elképzeléseid voltak, miket valósítottál meg? Mire vagy a legbüszkébb?
– Szerettem volna folytatni a hagyományokat, összefogni a fiatalokat. Volt nagylétszámú focicsapatunk, tánccsoportunk, mindenkit támogattam, ahogy tudtam. A táncosokkal a fesztiválokra, a focistákkal az Árpád-kupára is elmentem. 2016-ban jött létre a Nyugat-Kanadai Székely Magyar Egyesület, amire különösen büszke vagyok. A Magyar Ház egy kisebb felújításon is átesett, amíg elnök voltam, továbbá az épület 40. évfordulóját is az elnökségem idején tartottuk. A Csárdás fennállásának 45. jubileumán egy gálát rendeztünk a St. Albert-i színházban. Ott még beszédet is mondtam, a ritka pillanatok egyikeként.
Ezen pillanatok sorába illeszkedik, amikor egy edmontoni honfitársunkat állami kitüntetésben részesítenek. 2019-ben Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár ismerte el munkásságát, majd két évvel később a Magyar Arany Érdemkeresztet ítélték oda számára a nyelv és a kultúra ápolásáért. Személyesen, a Csárdás Bálon vehette át a díjat a Vass-Salazar Mária nagykövet asszonytól, pedig, ha hazautazik, az Országházban adták volna át a rangos kitüntetést. Ha akkor az utazás nem is jött össze, Éva sokszor hazalátogatott az elmúlt évtizedekben.
– Nagyon szeretek hazamenni, csak maradtak még ismerősök, rokonok otthon. Jó érzésekkel tölt el, hogy közöttük lehetek. Amíg a három gyermekem kicsi volt, gyakrabban jártunk, hogy a kötődésük is megmaradjon. A fiúunokám most is táncol a Magyar Házban, szépen beszél magyarul is, de a két lányunokám is tanul valamennyire. Leginkább a magyar konyha érdekli őket.
– Vérbeli mohácsiként még nem beszéltünk egy dologról: a busójárásról.
– Többször is voltam, minden szerepkörben. Megitattam az embereket a savanyúpaprika ecetes levével, amely rendkívül erős volt, másnap találkoztunk is a gyógyszertárban. De sosem tudták meg, hogy én voltam, mert nem lehetett levenni az álarcot! Még egy filmben is szerepeltem gimnazistaként: a lányok néptáncosokat, a fiúk janicsárokat játszottak, az alkotást Jancsó Miklós rendezte.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Ameddig bírom, segítek a Magyar Ház vezetőségének. Mellette a katolikus templomban is közreműködök. Szeretném folytatni a munkámat is, mert élvezem, az unokázást szintúgy. Most épp egy költözködés közepén talált ez a hívás. Nyáron pedig utazok haza, a mohácsi csata 500 éves évfordulójára, született mohácsiként ezt semmi pénzért sem hagynám ki!
Az interjút készítette és lejegyezte: Bartha Kristóf (KCSP)